7. rész - Nyomozás

Bocsi a késésért, annyira azért nem késtem. Mivel holnap szenteste, szeretnék mindenkinek Kellemes Ünnepeket kívánni, illetve Louis Boldog Születésnapot, holnap lesz 23 éves. Jó olvasást és Boldog Karácsonyt!

Christoph Leitgeb

Minek maradjak ott, ha mindenki ellenem fordult a semmiért, mert a kis pop sztárocska gondolt egyet és bajba akart sodorni. Sikerült is neki. Jelenleg nem érdekelt semmi sem, nekem szükségem volt pár napra, hogy elfelejtsem ezt az egészet, és ha szembe kell szállni a rendőrökkel, akkor megteszem, ez van. Az igazság úgyis győz, tudom magamról, hogy ártatlan vagyok.

Addig is hazajöttem Grazba kikapcsolódni egy kicsit, senkinek sem szóltam, keressenek csak, nem tud érdekelni. Mielőtt hazamentem volna, betértem valahová, hogy ajándékot vegyek anyának, s igaz, hogy csak nem rég jöttem el, mégis ezer évnek tűnt ez a kis idő is. Megérkezésem pillanatában nem tartózkodott otthon, tehát kicsit várnom kell, legalább lehetek egy kicsit egyedül.

Megcsörrent a telefonom, nem volt ismerős a szám, de annyit tudtam, hogy Angliából érkezik a hívás. Gondolkoztam, hogy felvegyem-e, mert akkor biztosan vissza kéne mennem, azonban a jelenlegi helyzettel lehetséges, hogy csak rosszat tennék magammal, illetve a jövőmmel. Nagy felelőtlenség volt minden szó nélkül hazajönni, anélkül, hogy tudnának rólam bármit is, tehát amellett döntöttem, hogy beleszólok a készülékbe.

-Hol a fenében vagy már? Mindenki téged keres, már azon gondolkoztunk, hogy bejelentjük a rendőrségen az eltűnésed! –hallottam meg a túloldalról az edző erőteljes szidalmazó hangját.

-Majd visszamegyek, de szükségem van pár nap pihenésre a történtek után. –válaszoltam neki higgadtan, annak ellenére, hogy ő majd fel tudott volna robbanni az idegtől.

-De ilyen nincsen, ez ostoba gyerekes viselkedés, amit csinálsz! Neked kötelességed van, szerződés köt hozzánk és nem lehet öntörvényűen csak úgy hazajönni. –már eltartottam a telefont a fülemtől, annyira üvöltözött. Legszívesebben rácsaptam volna, de nem tehettem meg sajnos. –Ha ezt megtudja a klubvezető, kiveri a balhét és téged meg kicsap! Gyere azonnal vissza, amíg észre nem veszi! –folytatta a veszekedést, legalábbis ez annak indult volna, ha én is vevő lettem volna rá.

-Oké, rendben! Holnap ott vagyok. –feleltem.

-Nem holnap! Még ma visszakell érned az ötórai edzésre!

-Jó, de már négy óra van, egy óra alatt hogy érek vissza? Ez lehetetlenség.

-Ott lehet négy óra van, de itt csak három, és itteni idő szerint kezdődik ötkor az edzés, te is nagyon jól tudott, ne játszd itt nekem a hülyét! –kicsit már visszább vett, azonban még mindig idegbetegeskedett.

-De csak holnap tudok visszamenni, sajnálom!

-Követelem, hogy most azonnal gyere vissza, különben esélyt sem kapsz a játékra! –nem mintha érdekelne ez az ócska csapat, a légkör is rossz, legalábbis én úgy érzem, hogy nem fogok tudni oda beilleszkedni, hála annak a nagyképű sztárocskának, Louiskának.

-Köszönje meg Tomlinsonnak!

-Nem jelent fel, mert nagy szíve van, pedig megérdemelnéd! Na, mindegy, jobb, ha nem vagy itt, mert közveszélyes vagy! –aztán kinyomta szerencsére legnagyobb örömömre. Visszaakartam menni, de ilyen áron jobb, ha itthon maradok, inkább leszek naplopó, minthogy oda még egyszer betegyem a lábam.

Pár óra múlva anya is hazajött, eléggé meglepett fejet vágott, amikor meglátott engem, mivel nem számított arra, hogy hazajövök. Nem szóltam neki, nekem is nagyon váratlanul jött, de most ez van.

-Hát te? –kérdezte meglepetten.

-Amint látod, hazajöttem. –feleltem nyugodtan.

-Mi történt? Miért jöttél haza ilyen váratlanul? Mivel csak nem rég mentél el. Nem érezted jól magad? Kérlek, meséld el, hogy mi történt veled, mert amíg távol voltál, halálra aggódtam magam, mert te külföldön voltál, nagyon messze innen, de most megnyugodtam, mert itt vagy. Valaminek kellett történnie, hogy hazajöttél! Ugye nem bántottak? –valóban halálra aggódta magát értem, mindig ezt csinálja, ha messzebbre megyek, most meg főleg, hogy még az országot is elhagytam nélküle. Néha már agyamra ment ez az örökös aggódása, mert legtöbbször túlzásba esett, de e nélkül nem ő lenne. Talán jobb, ha nem említem meg a történteket, lehet, hogy már nem is aktuális, mert belül igenis reménykedtem abban, hogy nem jelent fel, de abban biztos voltam, hogy ezentúl ki fognak rekeszteni a csapatban.

-Nem történt semmi. –hazudtam, látszólag el is hitte, mert nem faggatózott tovább. Lett egy kis nyugalmam és nem kellett anya hülyeségeit hallgatni, amihez jelenleg nagyon nem volt idegzetem, talán megértette, hogy nem vagyok abban a hangulatban. Azonban később kiderült, hogy csak azért hagyott magamra, mert kezdődött a kedvenc sorozata. (Mexikói sorozatokat nézett. – a szerk.)

Eltelt egy óra, ami azt jelentette, hogy vége a mai résznek, következik a szokásos faggatózás, s persze nem is tévedtem, már jött is.

-Nos, akkor most mindent elmesélsz, hogy miért jöttél haza és beszámolsz a történtekről. –követelte. Úgy kezelt, mintha egy tíz éves lennék, egyszerűen nem képes felfogni, hogy már felnőttem, és amikor 22 éves koromban a Salzburg csapatához igazoltam, hónapokig depressziós volt, amiért én elköltöztem.

-Hazajöttem pár napra. Ahelyett, hogy örülnél, inkább itt idegesítesz. –kicsit idegesen beszéltem hozzá, meg is sértődött.

-Nagyon megváltoztál, amióta Angliába mentél. –mondta halál komolyan, ekkora hülyeséget is csak az én anyám tud mondani, hiszen nem rég mentem el, hogyan is tudtam volna ilyen rövid idő alatt megváltozni.

-Nem változtam meg, ugyanolyan vagyok. Nem értelek. –mondtam.

-Látom rajtad, hogy ideges vagy, már eleve úgy jöttél meg. Engem nem tudsz átverni, mert ismerlek, mint a tenyeremet. –nehéz eset, az egyszer biztos és addig nem fog békén hagyni, ameddig el nem mesélek neki mindent. Ha ennyire akarja, akkor legyen, de csak az ő érdekében akartam elhallgatni, mert tudom, hogy csak szenvedne.

-Összevesztem valakivel. –kezdtem bele, aztán csend következett, mert képtelen voltam folytatni.

-Komolyan ezért jöttél haza? –akadt ki.

-Igen, mert elég nagy szarba kevert, azt inkább ne akard tudni. –biztos voltam benne, hogy kiakarja belőlem húzni.

-Tessék? Mi az, hogy szarba keverd? Most azonnal elmesélsz mindent részletesen és nem ilyen tőmondatokban! –emelte fel a hangját, kissé felment benne a pumpa.

-Megvádolt, hogy késsel támadtam rá és becsempészett egyet az öltözőbe, aztán később az edző megtalálta és persze mindenki neki hitt. Ketten voltunk az öltözőben, ezért is jutott ez eszébe. Azért jöttem haza, mert félek, hogy börtönbe kerülök, bár tuti itt keresnek majd először, ha ott nem találnak meg. –amikor felidéztem ezeket a rossz emlékeket, a sírógörcs fogott el, ezért eltakartam az arcom. Egyszerűen utáltam, ha valaki sírni lát, még akkor is, ha anya az, pedig ő már ismer. Inkább felálltam és a szobámba rohantam, becsuktam magamra az ajtót és ott adtam ki magamból mindent, persze csak halkan. Anya szerencsére nem jött utánam, tudta nagyon jól, hogy ilyenkor egyedüllétre vágyom, s ezt tiszteletben is tartotta, amiért nagyon hálás voltam.

Felicite Tomlinson

Az egész utat végig izgultam, szerencsére nem akadt gondolom a repülőtéren, hogy kiskorú létemre egyedül utazom. Ilyenkor meg nem foghattam arra, hogy többnek látszom, mert elkérték az útlevelem, azonban csak egy pillantást vetettek rá, majd vissza is adták.

Osztrák légitársasággal utaztam, tehát egy angol szót sem lehetett hallani, illetve feliratot látni, emiatt kezdtem elveszettnek érezni magam, amiért nem értettem semmit, de azért reménykedtem, hogy a személyzet legalább beszéli az angolt. Hamarosan hozták a kaját, ami nem volt túl guszta, azért csak a felét ettem meg, a többi mehet a kukába, szerencsére az utaskísérők tudtak angolul, ekkor nagy kő esett le a szívemről, hogy mégsem vagyok annyira elveszve, mint hittem. Közben amúgy kiderítettem Louis csapattársának a nevét, anélkül el sem jöttem volna, tehát megtudom kérdezni az utaskísérőt, ismeri-e és, ha igen, akkor merrefelé kell keresni, melyik városban. Attól, hogy a repülő Bécsben landol, még közel sem biztos, hogy ő ott lakik, akkor majd lehet vonatoznom is kell.

-Elnézést! –szólítottam meg az utaskísérő hölgyet.

-Miben segíthetek? –kérdezte kedvesen.

-Ismerős az a név, hogy Christoph Leitgeb? –tértem azonnal a lényegre, ő csak a fejét rázta, ezek szerint nem hallott róla.

-Sajnos nem ismerem. Ki ő?

-Egy focista.

-Nem vagyok otthon a focisban, sajnálom, de nem tudok segíteni.

-Azért köszönöm! –ezzel ment is tovább a dolgára, én meg elgondolkoztam, hogy elég viccesen festene, ha mindenkit végig kérdeznék. Jobb megoldást kell találnom, aztán eszembe is jutott. Rá kell keresnem a nevére az interneten, megnézni melyik csapatban játszott először és abban a városban keresni, vagy ha ott nem, akkor a szülővárosában.

A repülőtéren meg is tudtam nézni, mert volt wifi, kiderült, hogy Salzburgban játszott előtt, de Grazban született, tehát most el kellett döntenem, hová menjek először. Salzburgra esett a választásom, mert ha ott megtalálom a volt csapattársait, akkor ők útba tudnak majd igazítani hozzá és tudni fogják, hogy hol van. Mivel számomra teljesen ismeretlen volt ez a város, kértem egy taxit, imádkoztam, hogy beszéljenek angolul és a pályaudvarra vitettem magam. Fizettem, majd siettem befelé és megnéztem az induló vonatokat. Nem lettem okosabb, ezért megkérdeztem.

-Mikor megy vonat Salzburgba?

-Egy óra múlva. –vettem a legközelebbi járatra egy jegyet és kivártam az egy órát.

Mire megérkeztem, már este tíz órát mutatott az óra, a várost nem ismertem, bolyongtam összevissza, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, az embereket kérdezgettem, hogy ismerik-e, de voltak olyanok, akik meg sem tudtak szólalni angolul. Volt, aki ismerte, de csak annyit tudott róla, hogy Angliába igazolt, semmi mást, a következő azt tanácsolta, hogy menjek el az edzőpályára és ott érdeklődjek, hátha ott többet tudnak mondani. Azonban találkoztam bunkókkal is, akik elküldtek anyámba.

Ezt a programot inkább áttettem másnap, inkább szállást kerestem, mert nem akartam az utcán aludni ebben a hidegben. Szerencsére volt helyük, előre kellet fizetni, utána megkaptam a kulcsomat és elmondták, hogy az árban benne van a reggeli, tehát menjek le majd az étkezőbe. Amikor elkérték a személyimet, nagyon izgultam, hogy belém fognak kötni, hogy kiskorúként egyedül vagyok itt, mereven lestem a recepciós lány arcát, de nem vettem rajta észre semmit.

-Szüleid? –kérdezte meglepődve.

-Egyedül vagyok. –válaszoltam feszülten, s közben azon izgultam, hogy be fog-e engedni, de szerencsére nem lettem elzavarva, hanem minden probléma nélkül átadta a kulcsot és már mehettem is. Ez meleg helyzet volt, kiskorúként nem a legjobb dolog külföldön mászkálni egyedül. Épp, hogy csak kipakoltam a fontosabb dolgokat, amikor valaki kopogott. Ki kereshet itt engem ilyenkor? Óvatosan ajtót nyitottam, egy középkorú nő állt az ajtóban.

-Jó estét! Miben segíthetek? –szólaltam meg angolul, reméltem, hogy érti.

-Értesültem egy brit kislány érkezéséről, aki a szülei nélkül érkezett, azt a feladatot kaptam, hogy figyeljek rád, mert bizonyára te vagy az, ezt a szobát mondták. Tehát, ha bármi gond van, fordulj hozzám, a veled szemben lévő szoba az enyém. –nagyon kedves volt, így örömmel fogadtam el az ajánlatát.

-Rendben, köszönöm! –mondtam ugyanolyan kedvesen neki, mint ahogyan ő szólt hozzám. Nagyon tetszett a hozzáállásuk a dolgokhoz és nagyon kedvesek voltak velem. Szerencsére az éjszaka folyamán nem kellett átkopognom hozzá, azonban az étkezőben reggeli közben összefutottam vele.

-Jó reggelt! –köszöntem rá.

-Szia! Hogy aludtál? Ugye nem volt semmi gond? –fordult felém mosolyogva, ez engem is arra késztetett.

-Köszönöm, nagyon jól és nem volt semmi baj. –mondtam.

-Akkor jó. Jó étvágyat és további jó utat!

-Köszönöm. Önnek is! –elgondolkodtam azon, hogy a szálloda egyik vendége lehet csak, vagy az alkalmazott, az utóbbi a valószínű. De akkor miért a vendégek között eszik? Mindegy, ezt már nem fogom megtudni, nem mintha annyira izgatna, úgyis elmegyek innen. Reggeli után összepakoltam, aztán leadtam a kulcsot, közben útbaigazítást kértem, hogy merre találom az edzőpályát. Elmagyarázták, kaptam egy térképet is, ami megkönnyíti a helyzetemet. Elindultam, amerre mondták és pár kérdezés után ott is találtam magam, csak nem volt ott senki, minden be volt zárva. Marha jó, most aztán várhatok, fogalmam sem volt, mikor van itt edzés. De, ha valamit szeretnék, muszáj leszek várni.

Délután három órakor bukkant fel itt a legelső ember, gyorsan odarohantam hozzá, reménykedve, hogy beszél angolul.

-Tud nekem segíteni? –megszólítottam.

-Attól függ miben. –mondta egyhangúan, közel sem volt olyan kedves, mint a szállodában.

-Egy bizonyos személyt keresek, aki ebben a csapatban játszott, azonban eltűnt minden szó nélkül nyomtalanul. –kicsit remegett a hangom az izgalomtól, furcsán nézett rám.

-Mi a neve?

-Christoph Leitgeb. –feleltem.

-Már eligazolt Angliába, rossz helyen keresed, kislány!

-Tudom, de eltűnt és senki sem tudja, hol van. Nem tudod, hol kereshetném. Tudod hol volt az itteni háza? Vagy volt máshol is háza? –faggatóztam, mindenképpen ki kell szednem belőle, feltételezem, hogy ez a fickó a csapat játékosa, tehát tudnia kell.

-Miért adnám ki egy brit lánynak a címét. Különben is az itteni házában már más lakik, tehát itt hiába keresed. –eléggé flegmán viselkedett, ami idegesített, viszont a célomat mindenképpen elakartam érni. –Biztos vagyok benne, hogy Angliában ismerted meg, tehát annyira régóta nem ismerheted, tehát nem áll jogodban felkeresned a lakásán, ha ő nem adta meg neked a címed. –ezzel be is fejeztem vele, amint megláttam több fickót is erre jönni. Odarohantam hozzájuk és egyből a lényegre tértem.

-Christoph Leitgebet merre találom? –ekkor mindannyian összenéztek, nem értették ezt az egészet.

-Már nem itt játszik, hanem Angliában.

-De onnan eltűnt és senki sem találja, el kell mennem hozzá.

-Nem jött ide.

-Tényleg eladta az itteni házát? –kérdeztem kétségbeesetten, ők bólogattak. –Grazba ment? –kérdezősködtem tovább.

-Nem tudjuk hol van, nem beszéltünk vele azóta.

-Lehetséges, hogy odament?

-Ha ide nem, akkor csak odamehetett, már ha egyáltalán Ausztriában van.

-Tudjátok a grazi címét?

-Nem! –mindenki ezt állította, ez ellen nem tehettem semmit, azonban volt egy olyan érzésem, hogy tudják, csak nem akarják kiadni, mondjuk jogos is, de el kellett fogadnom. Megköszöntem, aztán indultam a pályaudvar felé, irány Graz.